Mivel sokára jön még ki az új rész az Átkozott áldásból is és a Destinyből is (illetve azért is, mert unatkoztam és írhatnékom volt), hozok Nektek ajándékba egy novellát, amit remélem nagy érdeklődéssel fogadtok, hiszen ez az első ilyen írásom a blogon!
Továbbá bejelentem, hogy mától hivatalosan is minden megjelenő írásomat 1-2 képpel fogom illusztrálni, hogy még érdekesebbé tegyem számotokra a történetet, és az olvasást.
Jó szórakozást, kellemes időtöltést kívánok Nektek!
Ellie
Korhatár: 12
Továbbá bejelentem, hogy mától hivatalosan is minden megjelenő írásomat 1-2 képpel fogom illusztrálni, hogy még érdekesebbé tegyem számotokra a történetet, és az olvasást.
Jó szórakozást, kellemes időtöltést kívánok Nektek!
Ellie
Korhatár: 12
Szemszög: Elena
Figyelmeztetés: -
Madárdalra ébredek. Hallom a függöny suhogását, amint meglengedezteti a reggeli friss levegő. Kopogtatnak az ajtón. Felülök az ágyamban, kinyitom a szemem és elkiáltom magam, hogy "Szabad!".
Most mintha valami nem stimmelne... A hangom... Olyan más... De mitől? Nagyon furcsa és különös.
Hallom, ahogy nyílik az ajtó, valaki belép, majd becsukja maga után.
- Jó reggelt Miss. Gilbert! - hangja fiatal, lágy.
- Jó reggelt. - a hang irányába fordulok, de nem látok semmit. Tényleg semmit, pedig tisztán érzem, tudom, hogy nyitva van a szemem... Ez olyan furcsa és ijesztő egyszerre...
- Nos, elkezdhetjük a ma reggeli készülődést? - kérdezi vidáman.
- Azt hiszem... - felelem bizonytalanul.
A fiatal hölgy - a hangjából ítélve - odalépked mellém, karon fog, és segít felállni. Elvezet egy másik helyiségbe, ahova egészen biztos, hogy nélküle képtelen lennék eljutni, hiszen a vak sötéten kívül nem látok semmit...
Leültet egy székre, majd óvatosan kifésüli a hajam. Mikor ezzel végzett, kontyba fogja és feltűzi. Ezután fogmosó felszerelést ad a kezembe. A kezembe, ami most mintha olyan furcsa lenne... Nem az a tenyér, mint amire én emlékszem... Nem érzem puhának, selymesnek.
Kitapogatom szabad kezemmel a mosdó kagylót és leteszem a fogmosó poharat, a fogkefét és a fogkrémet. Óvatosan megérintem az arcom két kezemmel. Ijesztő a különbség a tapasztalt érzés és az emlék között... Az arcom nem lett más - amennyire el tudom képzelni -, de a bőrömön úgy érzem, mintha nem olyan lenne, mint volt. Mintha idős lenne. És ráncos. Nagyon ráncos.
Nem tudom elhinni, amit érzek. Először a hangom volt olyan feltűnően más. Aztán a tenyerem, végül az arcom, és ennek tetejébe még a világ fényeit sem látom...
"Mi folyik itt?" - teszem fel a kérdést magamban kétségbeesetten.
- Elnézést! - szólok a hölgynek, aki eközben elhagyta a helyiséget.
- Tessék Miss. Gilbert? - szól, mikor feltételezem belép az ajtón.
Frusztrál, hogy ő tudja a nevem, de én nem az övét, és még csak nem is látom...
- Mi történt? - kérdezem kétségbeesetten.
- Hogy tetszik ezt érteni? - kérdez vissza értetlenül, de ennél jobban zavar az, hogy magáz...
- Hány éves vagyok?
- Idén ünnepelte a hetvennyolcadik születésnapját, asszonyom.
- Hetvennyolc?! - kérdezek vissza rémülten.
- Igen, gratulálok, ez nagyon szép kor. - mondja édesen, de engem ez nem érdekel, sőt! Nagyon zavar. Hogy lehetnék hetvennyolc éves?! Ez azt jelentené, hogy hatvan évnek el kellett telnie a jelen, és aközött az idő között, amire utoljára emlékszem...
- De kérem jöjjön, látogatója van, és szeretné Önt minél hamarabb látni.
- Tessék? - kérdezek vissza értetlenül.
Mintha egy idősek otthonában lennék. Ápolónő, saját szoba, minden békés, nyugodt, sehol egy ismerős...
"Sehol egy ismerős." - ismétlem magamban. De akkor hol vannak? Mi lett velük? Mi lett Bonnieval, Carolinenal, Mattel, Jeremyvel, Tylerrel, Damonnel és Stefannal? Stefan... Tisztán emlékszem, hogy Klaus a saját uralma alá kényszerítette a véréért cserébe, amivel megmentette Damon életét.
Vagy ez mind csak álom lett volna? Stefan, Damon, és az Ősi vámpírok soha nem is léteztek, csak álmodtam? De olyan valóságosnak tűnt...
Teljesen összezavarodtam. Gondolataimból az ajtó csukódása zökkent ki.
- Megérkezett a látogatója. - feleli a hölgy, majd kikarol belőlem és kilép az ajtón.
Mintha érezném, hogy van itt valaki, de még mindig nem látok semmit. Mivel nem érzem, hogy valaki belém karolna, olyan érzésem van, mintha védtelen lennék ezzel az idegennel szemben, aki most engem néz.
- Ki maga? - kérdezem zavarodottan, de nem felel.
Felteszem újra a kérdést, de ismét nem mond semmit, és nem kelt semmilyen zajt. Mintha nem is lenne rajtam kívül senki a szobában. Meredten bámulok a semmibe, hátha egyszer csak kitisztul a látásom és többet is fogok látni a puszta sötétségen kívül, de minden hiába.
Az idegen közelebb lép, bele karol a karomba, de még mindig nem mond semmit. Mégis van valami az érintésében, a közelségében, ami mintha ismerős lenne, ami megnyugtat.
Teszünk egy lépést, és mire a másik lábam is a talajt érinti, már nem a szobában vagyunk. Mintha egy új világba kerültünk volna. Egy rigó éneke visszhangzik, lenge szellő fú, és hallom a fák koronáinak búgását. Érzem a nap simogató melegét arcomon. Lábam alatt puha a talaj. Egy erdei tisztást tudnék elképzelni helyszínül.
- Hol vagyunk, ki vagy te, és mi történik? - kérdezem valamennyivel nyugodtabban.
A "látogatóm" ismét nem felel. Érzem, ahogy egyre gyengébb a szorítása a karomnál, végül teljesen eltűnik és szembefordul velem. Megfogja a kezeimet, hüvelykujjaival végigsimít a kézfejeimen. Hirtelen nagyot dobban a szívem, ez valamiért olyan ismerős érzés, de nem vagyok biztos benne...
Felemeli a kezeimet az arcához, hogy megérinthessem, megtapogathassam.
Arca fiatal, és túlontúl ismerős. Érzem, ahogy egy magányos könnycsepp végiggördül rajta. Hallom a lélegzetét, érzem az ismerős illatát.
- Damon? - rebegem hitetlenül.
Ismét nem felel, csak bólint, mire világtalan szemeim megtelnek könnyekkel.
- De... Hogyan? És miért? Mi történt?
- Ez egy hosszú történet. - feleli, végre először hallom a hangját, ami ugyanolyan, mint emlékeimben. - Gyere, sétáljunk. - újra belém karol, és lassan elindulunk.
Bennem van a félelem, hogy felbukok valamiben az ismeretlen terepen, ugyanakkor megnyugtat az érzés, hogy Damon itt van velem és vezet. De mi történt? Mi történt vele, a többiekkel és velem hatvan év alatt? És miért nem emlékszem rá?
Ennek nincs semmi értelme. Úgy érzem, ő mindenre magyarázatot tudna adni, de valamiért nem teszi. Pedig biztosan nem azért jött el meglátogatni, hogy csak sétálgassunk.
És még itt van ez a roppant furcsa érzés is a mellkasomban... Nem is tudom. Olyan, mintha... Mintha valami szorítaná a szívem. Valami különös nyugtalanság. De ez mitől lehet? Talán Damon váltotta ki belőlem? Nem, ez nem lehet, hiszen én végül Stefant választottam... Vagy mégsem?
- Beszélj, kérlek! - szinte könyörgök, meg akarom tudni, hogy mi történt, miért nem emlékszem semmire.
- Nem tudom mit mondhatnék. - hangja kicsit erőtlen, mintha csak a könnyeit akarná visszatartani, és ezért nem beszél.
- Akkor kezdd el azt a hosszú történetet. Van időnk.
Megállunk, hallom ahogy mélyet sóhajt. Elképzelem, ahogy az arcát az ég felé fordítja, mint régen. Szinte látom magam előtt, ahogy szemei gondterheltségről panaszkodnak, és csak azt sajnálom, hogy nem látom az arcát.
- Sajnálom. - kezdi egyszer csak.
- De mit?
- Amit veled tettünk. - csendesen beszél, szinte alig hallom. Biztosan a hallásom sem a régi már.
- Mit tettetek velem? - kérdeztem nyugodtan, csendesen, és bár nem tudtam a választ, de valamiért nagyon szomorú voltam.
- Minden akkor kezdődött, mikor találkoztunk azon az estén, mikor a szüleiddel lezuhantatok a hídról...
- Tessék?
- Ezt szándékosan elfeledtettem veled, ahogy azon az éjjel Stefan is elfeledtette veled, hogy kimentett a folyóból... Nem kellett volna találkoznunk. Akkor nem ismertél volna meg minket, és most nem lennél itt, ebben a helyzetben.
Valami nem passzol... Damon Salvatoret nem ilyennek ismerem. Vagyis nem teljesen. Mindig kimondja, amit gondol, mindig megteszi amit tenni akar, de ennyire őszinte még sosem volt... Mintha nem is ő lenne... De nem szólok közbe, csak hagyom, hogy elmondja, ami nyomja a lelkét.
- Ha nem ismersz meg minket...
- Akkor mi? Mi lenne akkor, Damon?
- Most nem lennél magányos.
- Most sem vagyok az. - felelem, barátságosan megszorítom a kezét, hogy erőt adjak neki, és elmosolyodom.
- Szép életed lehetett volna egy családdal, ha nem ismersz meg minket. De így hatvan évet vártál ránk, hogy visszajöjjünk, és elsuhant melletted az életed... Nem lett volna szabad hagynod.
- Mégis mit kellett volna tennem?
- Tovább kellett volna lépned, el kellett volna engedned minket.
- Biztosan oka volt, hogy nem tettem...
Újra elmosolyodom, de sajnos az ő reakcióját nem láthatom. Csak finoman megszorítja a kezem és közelebb húz magához.
"Én Stefant választottam." - mondom magamban. "Őt szerettem, őt szeretem. De akkor mégis miért ilyen furcsa ez az érzés, amit Damon jelenléte okoz?" - nem tudok rá választ találni.
- Nagyon megöregedtem? - kérdezem, még én is félek a választól.
- Nem. - mondja, hallom a hangján, hogy mosolyog, és ez jólesik.
- Ne hazudj, Salvatore, nem szép dolog! - ugratom.
Újra megállít, megfogja mindkét kezem és szembefordul velem. A teste csak pár centiméterre van az enyémtől, újra nagyot dobban a szívem. Teljesen tisztában vagyok vele, hogy ezt ő nagyon jól hallotta, de érdekes módon most egyáltalán nem érdekel.
- Elena! Te még mindig ugyanolyan gyönyörű vagy, mint voltál. Hidd el, sok embert láttam már megöregedni, de téged egyre szebbé tett minden eltelt év.
- Tényleg nem szép dolog egy vénasszony érzéseivel játszani... Megöregedtem. Hetvennyolc éves vagyok. Eltelt hatvan év, nem emlékszem, hogy hogyan, vagy miképp... És úgy érzem, te ezt nem fogod nekem megmagyarázni...
Újra nagyot sóhajt, ismét belém karol, és vezet tovább. Közben hallom, ahogy a rigó éneke és a fák zúgása egyre közelebbről hallatszik, a langyos simogatás, melyeket a napsugarak keltettek, elmúlik, helyette kellemes hűvöst érzek. Lábunk alatt zizeg az avar. Bent vagyunk az erdőben.
- Miért jöttél vissza? - kérdezem tőle.
- Hogy jóvátegyem...
- Mit?
- Bár a fiatalságodat nem, de a látásodat még visszaadhatom.
Újra megállunk, de most én állítom meg. Öreg kezemmel végigsimítok az arcán.
- Tényleg megtennéd? Tényleg megadnád nekem, hogy legalább téged láthassalak?
- Ugyan miért ne tenném? Én még attól ugyanúgy szerettelek, és szeretlek, hogy te mindig Stefant választottad.
Válasza nem kicsit mar a szívembe, de teljesen igaza van. Szerettem Stefant, és bár mindig is titkolni akartam, de nyilvánvaló volt, hogy Damonhöz is vonzódom... Most, hogy belegondoltam, mennyire megviselhette az, hogy Stefannal látott, még jobban fáj, és még szomorúbb lettem.
Hallom, ahogy megharapja a csuklóját, aztán óvatosan a számhoz emeli.
Vérének fémes íze betölti a számat, a szívem újra nagyot dobban, egy könnycsepp legördül az arcomról, és aztán...
Miután lassan leveszi csuklóját a számról, mintha valami elkezdene megváltozni... Először csak nagyon halvány, de aztán lassan egyre tisztul a kép, ám még mindig elég sötét ahhoz, hogy bármit is lássak.
- Nincs sok időnk. - feleli, és két keze közé fogja gyengéden az arcomat. - El kell búcsúznom, Elena. Ígérd meg, hogy soha, egyetlen egy percet sem fogsz ránk várni!
- De Damon! - érzem, hogy szemeim újra megtelnek könnyel.
- A mi életünkben egy perc, tíz év, ugyanannyi, nem számít, de neked igenis sokat számít.
- Nélkületek nem számít.
- Csak egyet választhatsz Elena, csak egyet! Válaszd a jövőd, válaszd a családot, ami még vár rád.
- Rám nem vár semmi, már megöregedtem.
- Nem! Jól figyelj! Még megváltoztathatod!
- Én ezt nem értem. Mégis hogyan? - kérdezem zavarodottan, miközben a szél már viharos gyorsasággal tépi a fák koronáját, a levelek szüntelenül hullanak.
Damon nem felel, de a látásom egyre jobban tisztul, már látom magam előtt egy nagy sötét foltként a körvonalait kirajzolódni...
- Damon?
- Szeretlek! - és még mielőtt kristálytisztán láthatnám őt, gyengéden megcsókol.
Újra nagyot dobban a szívem. Még sosem éreztem, hogy ennyire szerettem volna akár csak egyetlenegy férfit is az életemben, és most nem érdekelt, hogy öreg vagyok, nem érdekelt, hogy már nincs jövőm, hogy elteltek az éveim, elszaladt az életem, csak Ő volt a fontos nekem.
Lágyan csókolt, de annál több érzelem volt benne. Én sem voltam rest viszonozni, nem féltem többé bevallani, hogy érzek iránta, bár ez roppant különös volt, mert mégis úgy éreztem, hogy Stefan miatt megszakad a szívem...
Lassan elvált az ajkaimtól. Arcomon érzem meleg lélegzetét, de a szemeim még nem nyitom ki. Összeérintjük homlokunkat, végigsimítunk egymás arcán. Mosolygunk. Mindketten boldogok vagyunk.
Damon még így is szeret, hogy annyi év eltelt, és megöregedtem, Stefan pedig az isten tudja, hol jár...
Érzem, ahogy egy könnycsepp magányosan végigszánkázik Damon arcán.
- Ne feledd, mit mondtam! - suttogja, majd még mielőtt kinyitnám a szemem, hogy ránézzek, eltűnik.
Valami hihetetlen fájdalom, űr, magány lesz úrrá rajtam másodpercek alatt, és akkora a szorító, görcsös fájdalom, amit a szívemben érzek, hogy az szinte elviselhetetlen.
Zokogok, mint az elhagyott kisgyerek, aki az anyukáját keresi fejvesztve. Többször is kiáltom Damon nevét, körülnézek a fák között, hátha megpillantom, de sehol sincs. Már nem jön vissza. Vámpírgyorsasággal már messze jár. Soha többé nem látom, pedig egész életem során egyszer sem adatott meg, hogy elmondjam neki, mit érzek iránta. Mert mikor fiatal voltam, még azelőtt elment Stefan után, hogy rájöhettem volna, mennyire szeretem őt.
És most a bűntudat egyben, hogy sosem szakítottam Stefannal, és most megcsókoltam Damont, valamint az, hogy sosem mondhattam el Damonnek valóban az érzéseimet iránta, akkora teherként nehezedett rám, hogy attól a zokogás sem tudott megszabadítani. Fájdalmamban a földre estem, és újra minden elsötétült...
Zihálva ülök fel az ágyamban, hirtelen fel sem fogom, hogy mi történik velem. Úgy remegek, mint akit halálra rémítettek. Sötét van a szobámban, az orrom hegyéig sem látok el, de amint kipattanok az ágyból, azonnal tudom a járást a fürdőszobáig, és szinte úgy rohanok be oda, mintha az életem múlna rajta.
Felkapcsolom a lámpát, és mint aki se nem lát, se nem hall, úgy rohanok a mosdókagylóhoz, és azonnal jéghideg vizet engedek. Megmosom párszor az arcomat, és iszok is. Szívverésem kezd lelassulni, légzésem is megnyugszik valamennyire.
Hirtelen újra összerezzenek, mikor erős karok gyengéd fogságba ejtenek a hátam mögül. Nem merem kinyitni a szemem, félek a látványtól, ami esetleg a mosdókagyló feletti tükörből visszanézhet rám. Azalatt az idő alatt, amíg bejöttem, sietségemben nem volt időm megfigyelni, hogy esetleg hogy nézek ki, vagy hogy egyáltalán volt-e mellettem valaki az ágyban.
- Rosszat álmodtál? - kérdezi halkan egy hang, és a tulajdonosa lágyan megcsókolja a nyakam. Erre az érintésre teljesen libabőrös lettem, ekkor térek magamhoz.
Veszek egy mély levegőt, magamban elszámolok nagyon gyorsan háromig, és végül elég bátorságot veszek, hogy kinyissam a szemem.
Még mindig görcsösen szorítom a mosdókagyló szélét, de érzem, amint az óriási kő legurul a szívemről és engedi, hogy éltető szervem egy hatalmasat dobbanjon, amint meglátom a tükörben a két alakot: magamat fiatalkori kiadásban, és Stefant.
- Nyugodj meg, csak egy rossz álom. - fejét a vállamra hajtja, és még egyszer gyengéd csókot lehel rám.
- Csak egy rossz álom... - ismétlem, és én is egyre jobban realizálom magamban, hogy ami az előbb Damonnel és velem történt az mind csak a képzeletem szüleménye. De mégis olyan valós volt, hogy teljesen elég ahhoz, hogy alaposan összekavarjon.
Az érzések, amiket az álmomban éreztem... Nem lehettek valósak, egészen biztosan nem. És az sem, hogy Stefan elment Klausszal. Stefan ugyanolyan normális, mint volt, nem vérengző fenevad, Damon meg nyilvánvalóan Damon és épp elvan valahol... Tyler nem lehet vérfarkas, ezeket a tényeket is, melyeket emlékekként kezeltem az álmomban, ezeket is egészen biztosan csak akkor találtam ki magamnak valami hihetetlen oknál fogva.
- Semmi baj. - suttogja megnyugtatóan Stefan, ezzel újra kizökkent a gondolataimból.
Megfordulok az ölelésében, hogy láthassam az arcát szemtől szembe. Meleg pillantással néz rám. Szorosan magához ölel, hallom, ahogy dobog a szíve, és ez valamelyest jólesően megnyugtat.
- Minden rendben. - suttogja újra, miközben a hátamat simogatja.
- Minden rendben. - ismétlem, és kicsit eltávolodok tőle, de csak épp annyira, hogy végül megcsókolhassam.
Ajkaink lágyan egymáshoz érnek. Az elektromosság végigfut a gerincemen, végül bizseregni kezd a szívem, mialatt ismét teljesen libabőrös lettem. Biztos vagyok benne, hogy Stefan is nagyon jól érzékeli minden reakciómat, mert belemosolyog a csókunkba, amitől én is elmosolyodom.
- Szeretlek. - suttogom az ajkaiba, ahogy picit eltávolodom tőle.
- Én is téged. - válaszolja, és máris visszahajol az ajkaimra, újra megcsókol, de ez most csak egy rövid csókocska. - Aludjunk vissza, reggel korán kell kelnünk. Suli, tudod. - szakítja meg ajkaink egymásra találását.
- Tudom. Köszönöm. - felelem, bár kicsit csalódott vagyok, hogy máris el kell szakadnom tőle.
- Mit? - néz rám felvont szemöldökkel, miközben derekamon tartva egyik kezét követ engem ki a fürdőszobából, és leoltja a lámpát a helyiségben.
- Hogy itt vagy nekem, hogy itt vagy velem, hogy szerethetlek, és hogy te is szeretsz. - felelem neki, bár az az igazság, hogy én sem vagyok benne biztos, hogy mennyire mondtam ezt őszintén. Az álmom Damonnel teljesen összezavarta nemcsak a gondolataimat, de az érzéseimet is...
Én szeretem Stefant, tisztán szeretem. De ez az egész álom olyan különös volt, és furcsa.
Stefan visszakísér az ágyamhoz, megvárja amíg lefekszek, betakargat, aztán ő is lefekszik mellém. Átkarol és a mellkasára húz. Akaratlanul is együtt lélegzünk, ismét hallom szívének dobbanását, és ez mélyen megnyugtat. Azonban sokáig nem tudok elaludni. Kicsit aggódom, hogy az álmomban olyan hangosan kiáltoztam Damon nevét, hogy azt valóban ki is mondtam... Ám Stefan eddig még semmit nem kérdezett, így merem azt hinni, hogy csak a saját képzeletemben kiáltoztam.
Stefan már elaludt, mire én is lehunytam a szemem, mert már nem simogatta a hátam. Ám mihelyst egy kicsit jobban elaludtam, újra hallottam Damon hangját: "Ne feledd, mit mondtam!"
Újra végigszalad a hátamon a hideg, de gyorsan szertefoszlatom a hangot a tudatomban.
"Nem baj, én Stefant szeretem!" - válaszolok neki magamban, és mintha nyomatékot akarnék adni neki, közelebb húzódom Stefanhoz az ágyban.
Hát ennyi lenne az első novellám, remélem valamilyen szinten élvezhető volt, és tudtátok követni. Ezzel a rövid történettel most egyaránt próbáltam eleget tenni a Delena, illetve a Stelena rajongó olvasóimnak is, remélem, hogy ez sikerült. Véleményeteket kérlek, írjátok meg a Hozzászólásban, mert nagyon sokat számít nekem (legyen az jó, vagy rossz, dicséret, vagy építő jellegű kritika). Novellák előrelátható rendszerességgel egyenlőre még nem lesznek, de tervezem, hogy majd ráállok a dologra és megpróbálok kiagyalni néhány rövid történetet. ;)
Ha esetleg van ötletetek, hogy milyen témájú(ak) legyen(ek) a következő kis történet(ek), jelezzétek Hozzászólásban, vagy a már ismert e-mail címen levélben (mysticfallskronikak@gmail.com)!
0 megjegyzés: